A többi szakhoz képest méregdrága az orvos- és fogorvosképzés. Hazánkban jelenleg négy egyetemen képeznek orvosokat – a fôvárosban, Debrecenben, Szegeden és Pécsett. Egy orvosegyetemista 6 éves alapképzése az államnak jelenleg 12 millió forintba, 26 hónapig tartó szakképzése pedig körülbelül 8 millió forintba kerül. Az általános orvosok képzésére havonta 330 ezer forintot, a fogorvosokéra 360 ezret költenek. Ebbôl az összegbôl a képzôhelyként kijelölt kórház biztosítja a kezdô orvosi bért és a képzés költségeit. A rezidensek néhány hét, hónap után az anyaintézményt csak bázisként használják, gyakorlóhelyre mennek. Évente körülbelül 750 friss diplomás orvos, 150 fogorvos és 300 gyógyszerész került ily módon központi gyakornoki (rezidensi), közalkalmazotti státuszba. Jelenleg összesen 2200-an dolgoznak a rendszerben.

Jó viszonyítási alap az is, hogy Budapesten a költségtérítéses hallgatóknak 975 ezer forintot kell fizetniük félévente, de a legolcsóbb helyen, Debrecenben is 850 ezerbe kerül egyetlen félév. Ez pedig azt jelenti, hogy a fizetôs hallgatóknak 10-12 millió forintot kell kifizetniük a diplomáig. Ám ez még csak az alapképzés díja, mint tudjuk, az orvosi diploma önmagában nem tesz alkalmassá önálló orvosi munkavégzésre.

Az orvosképzésben a legtöbb országban, így hazánkban is, rezidens orvosnak, magyarul gyakorló orvosnak nevezik az orvosi egyetemet elvégzett – tehát általános orvosi diplomát szerzett –, pályakezdôként dolgozó orvosokat. A rezidenseknek már van szakirányuk, és a szakiránnyal rokon orvosi területek klinikai osztályain több hónapos idôszakokban látnak el orvosi feladatokat szakorvosok felügyelete alatt. A rezidensi évek után az orvosok a leendô szakterületüknek megfelelô kórházi osztályon dolgoznak, majd szakvizsgát tesznek. A legtöbb országban a szakvizsga megszerzése az orvos karrierjében fontos lépés, fizetési kategóriában és döntési önállóságban jelent elôrelépést.

A szakképzés folyamata jogilag rendezett. Az 1997. évi egészségügyi törvény mondja ki, hogy az Egészségügyi Minisztérium felelôs az orvosi szakképzésért, és 1999-ben, Gógl Árpád minisztersége idején egy kormányrendelet döntött arról, hogy milyen keretek között és milyen képzési rendszerben folyjon a szakorvosképzés. E szerint a szakmai kollégiumok kompetensek meghatározni, hogy egy szakorvossá váláshoz milyen képzési idô szükséges, és annak milyen szakmai tartalma legyen. Az 1999-es rendelet a szakorvosképzés rendszerét alapjaibanváltoztatta meg, felosztotta törzsképzési idôre és szakgyakornoki idôre.

Különösen sokba kerül a képzés, ha figyelembe vesszük a fiatal szakorvosok (ma még részben rezidensek) emigrációs hajlandóságát. Bár a Magyar Rezidens Szövetség felmérése nem reprezentatív, a válaszok nagy száma és egyirányúsága világosan jelzi, hogy a képzésben részt vevôkre további terhek – sem pszichés, sem anyagi értelemben– nem róhatók. Más felmérések szerint a háziorvosok fele, az altatóorvosok háromnegyede, a baleseti sebészek négyötöde tervez külföldi munkavállalást. Számítások szerint az évi 5-600 külföldre távozó orvos ötmilliárd forint veszteséget okoz az államnak.

Az orvosegyetemekrôl kikerülô pályakezdô orvosok átlagosan öt esztendô alatt szakosodnak. Képzésük két fázisban zajlik, amelynek elsô etapját az állam finanszírozza, mivel korábbi alma materükkel – a diplomájukat kiállító orvostudományi egyetemmel – állnak munkaviszonyban. Fizetésük mellett képzési hozzájárulás címén az állam fizeti az oktatásukban részt vevô szakembereket is. E törzsképzés letelte után következik a második szakasz, amit már az általuk megpályázott egészségügyi intézményben töltenek – itt állnak munkaviszonyban, innen kapják munkabérüket is – egészen a szakorvosi vizsga letételéig. Az állam ekkor már csak az úgynevezett képzési hozzájárulást finanszírozza, amit hónapról hónapra átutal az érintett munkaadónak. Ez az összeg kevés a rezidenseknek, kevés a képzést nyújtó intézményeknek, de igen sok az államnak, évente mintegy 8 milliárd forintot tesz ki.

A rendszer a tetemes ráfordítás ellenére sem tud maradéktalanul megfelelni a képzésben részt vevôk és a törvényalkotók elvárásainak. Kezdetektôl fogva jellemzô a torlódás a képzésben, és a gyakornokok gyakran ma is „üldögélnek”, feladatok nélkül, s nem tekintik másnak, mint alacsonyan fizetett, diplomás medikusnak, hiszen szakorvosi végzettsége nincsen, önálló munkát nem végezhet, hatékony képzésének pedig gátja a hálapénzrendszerű egészségügyi működés. Az alacsony munkabérek és a gyakran színvonaltalan képzés valóban jelentôs problémák, de talán ennél is nagyobb gond, hogy gyakornokok gyakran még a kötelezôen elôírt beavatkozásokat is csak papíron végzik el, és leginkább egészségügyi adminisztrációval töltik az idejüket.

A kiforratlan rezidensi rendszerrel együtt járó fokozott hallgatói létbizonytalanság szintén negatívum. A központilag meghatározott, évrôl évre drasztikusan változó keretszámok miatt kiszámíthatatlan, hogy egy adott szakmában hány gyakornoki hely kiírása várható, így a pályázók többsége egyáltalán nem tud elôre tervezni. A Semmelweis Egyetem elmúlt hatévi adataiból világosan látszik, hogy a szinte állandó létszámú végzôs évfolyamok mellett egy év alatt hol a felére csökkent, hol megduplázódott egy adott képzés keretszáma.

A központi gyakornokok bizonytalan helyzetét tovább fokozza, hogy a már bekerült hallgatók késôbbi elhelyezkedése sem feltétlenül biztosított. Számos rezidens úgy teljesíti a törzsképzés két évét, hogy nem is tölt idôt majdani munkáltatójánál. Az akkreditált képzôhelyek többsége az egyetemi klinikákon és a regionális kórházakban található, míg a legnagyobb orvoshiány és értelemszerűen a legtöbb szabad státus a vidéki kórházakban van.

A szakorvosképzés jelenleg hatályos rendszere tehát – ha jogilag rendezett is – a gyakorlatban még kiforratlan, és az egészségügyi kormányzat évek óta készül újraszabályozni. Az elmúlt két évben több reformjavaslatot tettek a szakorvosképzés átalakítására. Az elsô, 2007 februárjában kikerült határozattervezet hatalmas felháborodást keltett a központi gyakornoki rendszer valamennyi szereplôjének körében, ugyanis jelentôs forráskivonással egybekötve kívánta átalakítani a képzést. Európai uniós esélyegyenlôségi irányelvekre hivatkozva „tervezhetetlenek és fenntarthatatlannak” minôsítették az állami finanszírozást, és a „kötelezôen választandó” hiányszakmák kivételével (melyeket a miniszter jelölt volna ki) teljes költségtérítést akartak bevezetni. A képzés fedezetét a pályázónak kellett volna hitelbôl, esetleg – elôszerzôdés keretében – jövôbeni munkáltatója által biztosítania.

A legutóbbi, máris vihart kavart elképzelések adminisztratív úton vetnének véget a szakorvosok külföldre vándorlásának. Amellett, hogy a rezidensek bérét a kórházak gazdálkodnák ki, a frissen vizsgázott szakorvosokat kormányrendelet kötelezné arra, hogy négy évig abban a kórházban dolgozzanak, amelyikkel rezidensként tanulmányi szerzôdést kötöttek. A fiatal orvosok szemszögébôl ez azt jelentené, hogy legkorábban a diploma átvétele után kilenc évvel – vagyis körülbelül 33 éves korukban – vállalhatnának szabadon munkát a munkaerôpiacon.

Ugyanez a rendelettervezet megoldást kínál a hiányszakmák problémájára: a rezidensi státusz mellett életre hívnák a központi gyakornok státuszát. Az utóbbiak száma legfeljebb a rezidensek 10 százaléka lehet, s csupán a háziorvosnak készülô fiatalok, valamint a hiányszakmákat választók kerülhetnének ide. Arra a kérdésre, hogy aktuálisan mi tartozik a hiányszakmák közé, egy létrehozandó bizottság adna választ.

A Magyar Rezidens Szövetség a tervezet több (itt nem ismertetett) részletével egyetért, de tiltakozik a pályakezdô orvosok „röghöz kötése” ellen. A Magyar Kórház Szövetséggel egyetértésben azt javasolja, hogy a kötelezô jellegű tanulmányi szerzôdés csak a szakképzés idôtartamára terjedjen ki. Utána pedig: „A jó munkakapcsolatnak a munkáltató és a munkavállaló oldalán egyaránt meglévô együtt mű ködési szándékon szükséges alapulnia. A szabad munkaerômozgás korlátozása, túl azon, hogy jogilag is aggályos, mindkét fél számára inkább hátrányos lehet” – tartalmazza állásfoglalásuk.

A jelek szerint a minden szempontból kielégítô megoldás még várat magára.

Szerző: Nagy András László