A bevezetésen munkálkodó politikusok a „Zöld könyv”-vel megpróbálták összeugrasztani a betegeket az egészségügyi dolgozókkal, azt sugallva, hogy minden rossznak a kapzsi, hálapénzre éhes, de amúgy a gazdagságban dúskáló orvosok az okai, akiket majd a szigorú, de igazságos magánbiztosítók „móresre tanítanak”. (Bôvebben lásd: D.H. 2006. 10/5. 14–16.) Folytatódott mindez a kórházbezárások körüli cirkuszokkal.  Bár a valódi cirkusz tervezésbôl, szervezésbôl, pontosságból és bátorságból nagyon magas szintű teljesítményt nyújt. Itt nem is az ágyszámredukció kérdôjelezendô meg, hanem az a hisztérikus, az emberi értékeket semmibe vevô mód, ahogyan hazai és nemzetközi szinten nagy szakmai múltú és presztízsű országos intézeteket (OPNI, Szabolcs utca) megszüntettek, szakembereit szétszórták, és az értékes felszerelés zöme még most is ott „rohad”. (Bôvebben: D.H. 2007. 11/2. 8–9. és 11/4. 10–12.) Majd jött a járulékkiegészítésnek szánt vizit- és ápolásidíj, amely az egészségügyi költségvetés egy százalékának remélt bevételéért kockáztatta, sôt devalorizálta a kormány egész reformpolitikáját, és végül szétverte a koalíciót. Hogy mindez megéri-e, azt kifejtettem a D.H. 2007. 11/6. 8–11. oldalain.

A napokban távozott egészségügyi miniszter húsz pontban foglalta össze sikereit, egyben további iránymutatást is adva. Eszembe jut az a régi pesti vicc: „Ez úgy megy, mintha jönne”. A húszból csupán a fontosabbakat sorolom fel (l. Világgazdaság Online 2008. 04. 25.):

• Szufficites lett az Egészségügyi Alap (OEP);
• Megszűnt a gyógyszerkassza hiánya;
• Közel ezer orvosság ára csökkent;
• Patikán kívül kapható 421 orvosság;
• Új mentôállomások alakultak;
• Reformétkezés lett a kórházakban;
• Nyilvánosak lettek a várólisták;
• Elszámolást kapnak a betegek.

Mindezek – az elsô kettô kivételével – reform nélkül, egyszerű miniszteri rendeletekkel is elérhetôek lettek volna, és a kis számzáras széfek bevezetésének, illetve nem bevezetésének a költségeit még nem is említettük.

Az OEP-kassza szufficitessé válásának ára a szükségleteknek és a területi ellátási kötelezettségnek nem megfelelô ellátási kapacitás csökkentése, a várólisták kialakulása, a sokszor értelmetlenül alkalmazott volumenkorlát bevezetése. A gyógyszerkassza hiányának megszűnését végül is a betegek fizették meg. Idén a gyógyszerek kétharmadánál az árcsökkenés kisebb, mint ötszázalékos. Nem tudjuk az elhalasztott műtétek, kezelések késôi egészségkárosító és anyagi hatásait.

Mindezek nem jelentik a szakmailag alátámasztott, ésszerűen gazdaságos, de a szolidaritás elvén alapuló biztosítás primátusát fel nem adó egészségügyi reformok elvetését. A nagy rendszerek – miként a különösen hosszú járművek – nagyon érzékenyek az éles fordulatokra, a biztonság, a standardok betartása életfontosságú.

A Der Standard (osztrák független, de köztudottan liberális beállítottságú napilap) március 28-i számában arról ír, hogy Ausztriában az elmúlt évben növekedtek az egészségügy költségei, mivel az elsô orvos-beteg kontaktusok száma 3,5, a referált találkozások száma 7 százalékkal emelkedett, és ezzel együtt megszaporodott a támogatott receptek száma is. Az egészségügyi miniszter (Andrea Kdolsky, Osztrák Néppárt) válasza: még nincs sürgôs szükség, hogy az egészségügyet a vagyongyarapodási adóból támogassák, ahogyan ezt a szocialisták és a zöldek javasolják. Természetesen Ausztriában is hasonló a probléma, mint nálunk. A járulékok nem fedezik a biztosítottak egész¬ségügyi ellátásának költségeit, noha a GDP 10,1 százalékát költik egész¬ség¬ügy¬re, amelynek 76%-a a szolidaritásalapú biztosításból származik, a többi magánforrásból. A kötelezô biztosítási rendszerhez a lakosság 98,5%-a fér hozzá, akiknek 45%-a aktív keresô, 25%-a úgynevezett társbiztosított (családtag, nyugdíjas). Ez már nem hasonlít a mi viszonyainkra! Ausztriában a foglalkozási ágak szerinti több, összesen kilenc biztosítópénztár működik, külön az építômunkásoknak, vasúti alkalmazottaknak, mezôgazdasági dolgozóknak, hivatalnokoknak, vállalkozóknak stb. A kötelezô járulék az egyes biztosítási kasszák (sic!) szerint a jövedelem 7,3–9,1 százaléka között változik, és különbözik annak a munkaadók és munkavállalók közötti aránya is. Az egyes régiókban és kasszákban az orvosi szolgáltatások árai is különbözhetnek, pl. egy szemnyomásmérés ára Bécsben háromszorosa lehet egy felsô-ausztriai honoráriumnak. A reform célja itt is a kiadások csökkentése, amelynek egyik iránya az egész¬ség¬ügyi beavatkozások árainak egységesítése, a másik az egybiztosítós rendszer. A különbözô biztosítók szövetségének elnöke (Erich Laminger) a finanszírozási problémák hangsúlyozása mellett, a vizitdíj bevezetését nem tartja kívánatosnak, mert a társadalombiztosítási rendszerben nem lehetséges, hogy az egyén egészségügyi ellátása a jövedelmétôl függjön.

A standard tehát érvényesül, a rendszert úgy próbálják változtatni, hogy a rendszer célja, a betegek ellátása ne sérüljön! Persze nem gondolom, hogy az osztrák egészségügyi rendszer – megújulása után – alkalmazható lenne nálunk. Min¬de¬nek¬elôtt ott a lakosság 70%-a fizet járulékot (nálunk kb.40%), amely a jövedelem arányában ugyan jóval alacsonyabb a hazainál, de feltehetôen nem a fele fizet a minimálbér alapján. Ausztriában a hazainál jóval magasabb GDP 15,8%-a képezi a társadalombiztosítási (egészség-, baleset- és nyugdíjbiztosítás) kiadásokat, amely a 8,2 millió biztosított számára 43,1 milliárd eurót tesz ki. Ez mintegy 10 775 milliárd forintnak felel meg, míg nálunk a Nyugdíj- és Egészségbiztosítási Alap együttes összege 4300 milliárd forint, a közel 25 százalékkal több biztosított részére. A különbség háromszoros, persze a többôl könnyebb jót tenni, de azért a kevesebbôl sem kell rosszat!

A csúcstechnológia

Az egészségügyi technológia (diagnosztika és terápia) hihetetlenül gyors fejlôdése óriási nyomást gyakorol az egészségügyre, feszítve a gazdaságilag megengedhetô és a technológiailag lehetséges közötti távolságot. A New York Times panaszkodik, hogy a rák kezelésében még az USA-ban is csak ritkán alkalmazott, ún. gyorsított protonemissziós eljárás – ami megközelítôen fénysebességgel lövell protonokat a pontosan megcélzott tumorsejtekbe – még a magánbiztosítók számára is elviselhetetlenül költséges. Egy prosztatarák kezelése a protonnal két hónapig (naponta egyperces kezelés) tart, és 50 000 dollárba kerül, kétszer annyiba, mint a klasszikus onkoradiológiai kezelés. Egy terápiás célra alkalmas protongyorsító 222 tonnát nyom, hat méter vastagságú védôfallal kell körülvenni, körülbelül futballpálya nagyságú területet igényel, és 100-150 millió dollárba kerül. Indikációs területe különösen az agy, a gerincvelô, a szem, a prosztata tumorai, vagy a kisgyermekek rosszindulatú daganatai, amelyeknél a klasszikus radioterápia túl nagy destrukciót okozna.

Az új eljárás egészségpolitikai vonatkozása, hogy a magánbiztosítók csak jóval magasabb járulékfizetés mellett fedezik ezt a költséges eljárást. Ezzel kapcsolatban érdemes felfigyelni az Amerikai Rák Társaság (Amerikan Cancer Society) tanulmányára, amely szerint az alulbiztosított és nem biztosított, fôleg fekete lakosság között szignifikánsan magasabb a késôi stádiumban diagnosztizált rákesetek száma. A másik egészségpolitikai jellegzetesség, hogy a magánszolgáltatók a verseny érdekében egyre több protongyorsítót vásárolnak, és sokszor a beruházás minél gyorsabb visszatérülése érdekében nem szigorú kritériumok alapján indikálják a terápiás beavatkozást, jelentôsen növelve az ellátás költségeit, amelyet csak a drágább magánbiztosítók fedeznek. A Mayo-klinika már komolyan gondolkozik egy még drágább, proton- és aktivált szénionokat gyorsító kombinált készülék vásárlásán, amely alkalmazása még kevesebb mellékhatással járhat, és „mindössze” 300 millió dollárba kerül.

A kapitalista gazdaságfilozófiára jellemzô, hogy az eljárás indikációs területét a tüdô- és az emlôrákra is próbálják kiterjeszteni, mivel a protongyorsító-gyártás ütemének fokozásával annak ára csökken (dömping), és ma már 20 millió dolláros készülék gyártását tervezik. Érdekes megközelítés: a csúcstechnológia alkalmazásával a költségek növelése egy idô után a költségek relatív csökkenéséhez vezet. Ehhez persze túl kell élni a költségnövekedés idejét, amihez nem kevés rezervkapacitás kell. Nálunk ez hiányzik!

Szerző: Prof. dr. Forgács Iván